Március elsején lejárt a rendes téli kilakoltatási moratórium. A tavaszi napsütésre árnyékként vetülnek a tél csendjében halkan megbúvó kerületi szociális problémák súlyos következményei:
drámaian kevés szociális bérlakás, növekvő eladósodás, szociális ellehetetlenülés újratermelődő szegénység, kiszolgáltatottság, kilakoltatások
Az elmúlt héten önkormányzati képviselőként igen nehéz helyzetbe kerültem. Külső budapesti kerületben elhelyezkedő, de a ferencvárosi önkormányzat tulajdonában álló bérlakás lakója keresett meg, hogy bizony őt lányával és két kiskorú unokájával március 24-én rendőrségi közreműködéssel ki fogják lakoltatni. Jellemzően utolsó utáni pillanatban kért tőlünk segítséget, amely valljuk be, nem kis kihívást jelentett kis csapatunknak. Ugyanakkor egyetlen percig sem merült fel bennünk, hogy nem próbálunk meg minden tőlünk telhetőt megtenni.
Nem kétséges, hogy minden egyes kilakoltatás növeli a társadalom instabilitását. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy az utolsó pillanatban kért segítség a jó szándékú segítőnek is csupán tűzoltásra ad lehetőséget, hiszen az elsődleges és legfontosabb cél, hogy magát a kilakoltatást – amennyiben még lehetőség van rá – megakadályozzuk. A krízishelyzet megoldása közben önkormányzati képviselőként szembesültem igazán a jelenlegi rendszerben rejlő anomáliákkal. Ugyanakkor nem szabad elhallgatni, hogy egy ilyen helyzet kialakulásában a felelősség általában mindkét felet - az önkormányzatot és a nem fizető ügyfelet egyaránt - terheli, megoldása során pedig óhatatlanul is válaszokat keresünk a miértjeinkre.
Amennyiben a rendszer működésének egészét vesszük alapul, a problémamegoldás folyamatában azonnal számos dilemmát boncolgató kérdés vetődik fel: Az önkormányzat megmentője vagy inkább szövetségese legyen a bajba került állampolgárnak? Van-e egyáltalán bármilyen lehetőség az önkormányzat részéről arra, hogy megelőző intézkedéseket alkalmazzon? Melyek lehetnek azok az eszközök, amelyek tényleges ütőkártyaként funkcionálhatnak az önkormányzat kezében?
Egy ideális világban a rendszernek alapvetően a ’megelőzés – krízishelyzet-enyhítés – reintegráció – utókövetés’ négyesfogatára kellene épülnie, ahol az önkormányzat beavatkozói és szövetségesi szerepe egyaránt érvényesülne. Megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a lakhatási nehézségek a jelen társadalmi-gazdasági-politikai viszonyok között olyan problémaként jelennek meg, amelyek esetében a prevenció eszközrendszerére kell nagyobb hangsúlyt helyezni. A prevenció indokoltsága pedig csak fokozódik, ha a szülői önhiba vagy éppen a szülői felelőtlenség következtében gyermekek kerülnek krízishelyzetbe: a kilakoltatás valós veszélyének kapujába.
Kétségtelen, hogy az önkormányzatoknak a szociális nehézségek megoldásában betöltött szerepéről és lehetőségeiről gyakran és élénken vitázunk, különösen akkor, ha a szociális támogatások rendszere áll a középpontban. A szociális támogatások odaítélésében döntési kompetenciával bíró önkormányzati bizottságok olykor negyvenes-ötvenes nagyságrendben bírálják el például a lakhatási támogatás iránti kérelmeket. Egy-egy bizottsági tagnak meglehetősen nehéz dolga van, hiszen úgy kell döntenie az egyes esetekben, hogy semmilyen személyes kapcsolata nincs az érintettekkel, semmilyen környezettanulmány nem áll rendelkezésére annak érdekében, hogy megismerje a támogatást kérő személyi, családi, anyagi hátterét. Így, bízván az illetékes iroda határozati javaslatának megalapozottságában, lelkében némi bizonytalanságérzettel dönt a kérelmek tárgyában.
A jelenlegi ciklusban, amely mindössze hat hónapja tart… Ferencvárosban a szociális támogatások elbírálása vonatkozásában illetékes bizottság négy ülés keretében mintegy 145 lakhatási támogatás iránti kérelmet bírált el. A kérelmezők által felhalmozott tartozások mindent egybevetve meghaladják a 34.000.000.- Ft-ot, ezen belül a tartozások természetét tekintve pedig a közműtartozások 53%-ot, a lakbérhátralékok 26%-ot, míg a közös költség tartozások 21%-ot tesznek ki. A bizottság mindezidáig mintegy 7.600.000.-Ft támogatást ítélt meg azon kérelmezőknek, akik esetében még segítségként értékelhető a támogatási összeg odaítélése. Ám kérdés, hogy mennyire lesznek visszatérő kérelmezők azok, akiken egyszer már segítettünk.
A fenti számokból is jól látható, hogy megkerülhetetlen az önkormányzatok szövetségesi szerepének kérdése. Ennek a problémakezelésben alkalmazandó elsődleges megnyilvánulási formája – a jogi és anyagi segítségnyújtás mellett – az információk célirányos átadása kell, hogy legyen. Továbbá egyértelmű, hogy a jelenleg működő rendszert meghatározott időszakonként mindenképpen felül kell vizsgálni, és a felmerülő anomáliák feloldására – amennyiben szükséges – új garanciákat kell beépíteni.
Mindezek mellett indokolt egyfajta komplex megközelítés, valamint szükség esetén további intézményi kontroll kiépítése, amelynek keretében csak végső esetben alkalmazandóak a jog által biztosított represszív szankciók – így például a kilakoltatás. Be kellene végre látni, hogy a sokoldalú, személyre szabott – akár egy családmentori szolgálat által koordinált életvezetési tanácsokra is kiterjedő – együttműködési programok életközelibb megoldásokat hoznak, s a krízishelyzetbe került személyek is lehetőséget kapnának a segélyezetti létből való kitörésre.
Az önkormányzatoknak minél előbb be kell látniuk, hogy a potenciálisan krízishelyzetbe kerülő állampolgárok érdekében a lejtő legelső szakaszában kell beavatkozniuk, hiszen minél előbb teszik ezt meg, annál kevesebb anyagi áldozatra van szükség. A tőlünk segítséget kérő hölgyön és családján szerencsére tudtunk segíteni: a kilakoltatást felfüggesztették, ugyanakkor belátás hiányában a tűzoltás továbbra is csak tűzoltás marad…
